Ismét a papír fölé emeltem a tollat. Nem igazán tudtam, hogyan is fogjak hozzá, de rákényszerítettem magam az azonnali írásra. Az eszköz hegyét nekinyomtam a hófehér felületnek, s addig tartottam ott, amíg apró paca nem mutatta a nyomát.
- Kedves.. Yama...!
Szaggatott szavaimmal együtt véstem fel a papírra ezeket a cifra, mégis férfiasan ronda macskakaparásokat. Felpillantottam művemből, majd összegyűrtem a lapot és a talajon mögöttem felgyülemlő kupac legtetejére hajítottam azt.
- Az öcsém, nem írhatok neki úgy, mint egy vadidegen! Drága.. öcskös..
Ez már jobb. Valahogy a papíron is szebben festett, ami az én írásomat nézve igen köhögős kijelentés. Azonban harmadszori olvasásra újabb fintor szaladt végig az arcomon. A papír némi marokpréselés után ismét elrepült a vállam felett, akárcsak az előző sorstársa.
- Ez meg túl nyálas!
Nem tudom, mióta görnyedhettem már az íróasztal fölé, a lámpa enyhén pislákolt. A mellé készített, félve megírt borítékra néztem, mely egyenesen Carmennek volt címezve, s ajkaim alól halk sóhaj tört fel.
- Gyerünk Narumi, reggel jönnek a levelekért!
Próbáltam szugerálni magam, s a tollat nekinyomtam az államnak. Annak hegye kattanva vissza, majd előhúzódott. Egész nyugodtan szórakoztam vele, a szobatársaim ugyanis már mind aludtak. Párnájuk alól ki-kilógtak a rózsaszín, meggyűrt, matricás, és egyéb kedves és igencsak őrzött levelek, csak én szenvedtem még mindig a sajátommal. Illetve Yamakasiéval. Mit írjak neki? A mai nap igencsak hosszú volt, a jókedvemet pedig vele együtt otthonhagytam, a leveleim ezt viszont nem tükrözték vissza. Ők nem tudják otthon, mennyire szörnyű itt nekem. Nem tudhatják meg..

 

"Öcskös!

 

Remélem eszel rendesen, és remélem Hercegnőt is eteted rendesen. Tisztelettel jelentem, hogy az idő itt nagyon jó. Nálatok biztosan vihar van, ugye? Remélem nem félsz, hisz ez a második nyarad egyedül. Hívd át a haverokat, csapjatok bulit, nyugodtan. A munka elég fárasztó, de a jó hangulatra nagyon vigyázunk. Már most sok szép ajándékot néztem nektek, ahogy rájuk gondolok, érzem, hogy kiürül a pénztárcám.

 

Igazából szörnyen hiányzol. Sajnálom, hogy munka ügyben megint el kellett utaznom. (Nem tudja, hogy a seregben vagyok. Nem tudhatják meg..) Viszont már csak néhány hét, és otthon is leszek. Túl unalmas az arcod és a főztöd látványa nélkül.
(Nem tudok mit írni neki.. hazudni mindig olyan nehéz..)

 

Legközelebbi levelemet már személyesen adom át Neked. Megígérem.

 

Mindig vegyél fel tiszta alsógatyát!
Naru

 

U.I.: Nem haragszom, amiért eddig nem válaszoltál a leveleimre. Szeretlek"

 

Egy halk sóhajt engedek csak meg, mintha égetne, olyan hirtelen rakom le a tollat, és hátradőlök a széken. Megírtam.. túlestem rajta.. de az ezzel járó űr és a fájdalom a szívemben még nem múlt el. Mindig ez van.. fene ebbe a hideg magányba, hogy folyton megtalál.. Lejjebb csúszok a széken, csak annyira, hogy a támlájának dönthessem a fejem. Holnap ismét terepgyakorlat, kéne valami, ami felfrissít energiával. Lehunyom a szemem, s felidézem a régi karácsonyt. Anyu, Yama, és én.. egyre távolabbi morajnak tűnik kint a zuhogó eső ablaknak verődése, s az álom egyik pillanatról a másikra nyom el. Milyen galád!

 

Sétálok. Nem tudom, miért, és nem tudom, hova, de egészen kisfiú lehetek még. Kíváncsi, eleven zöld szemekkel, rakoncátlanul hosszú, barna tincsekkel, és egy nálam igencsak nagyobb, bő vajszín-felsővel. A nadrágomat nem látom, le szeretnék nézni, de az álom nem engedi. Rendületlenül sétálok tovább, bár nem látok semmit, körülöttem mindent köd és hó borít. Messze, igen messze elkezd kirajzolódni egy halvány sziluett. Egy kisfiú, és egy kutya. Látom, hogy mozognak, de nem hallom a hangjukat. Hózápor tör fel, a pelyhek egyre csak esnek és esnek, a szél az arcomba csapja őket. Én odanyúlok, hogy takarjam, de nem érzem, hogy csípné a bőrömet. Ja igen, ez egy álom..
Ahogy egyre közelebb megyek, egyre inkább rajzolódnak ki a sziluett részletei. Egy 5-6 éves öcskös, ökleivel szemeit dörzsölgeti, szája tárva-nyitva, olyan erőteljesen sír. Előtte egy csapzott szőrű, valaha labradorként ismert kutya, támadó állásban, vadul ugat. Én nem hallok mást, csak a szél süvítését.
Ekkor tűnik fel ő, vagyis tűnök fel én. Nehéz kétfelé osztódni.. felfedezem a sziluett felé tartó önmagam, 13-14 éves formában, nem igen emlékszem már magamra. Ruhám teljesen megegyezik az álombeli "én" leírásával, csak a méretek lettek Lből XLesek. Látom, ahogy Yama mellé szaladok, először csak a karom teszem be közé és a kutya közé, végül a testemmel is falat építek oda. Arcomon megfeszülnek az izmok, szemöldökömet mérgesen ráncolom, s végre a szél süvítő hangján keresztülvág fiatalkori gyermekhangom.
- Eredj haza! Ne bántsd az öcsémet!
A kutya most rám kezd el ugatni, mire kalimpálok kicsit fenyegetésképp.
- Menj haza!
Úgy látszik eldőlt a domináns kérdés, a kutya fülét-farkát behúzva húzódik vissza, inkább csak csendben, sunyin. Szembetérdelek kisöcsémmel, valahogy a fagyos időben is olyan tiszta, meleg és fényes ez a kép.. két kezem a vállaira csúsztatom, de ő csak nem hagyja abba a sírást.
- Ne sírj, nem bánt
Eresztek meg egy mosolyt messzebb, s még a fejem is félrebiccentem, hátha ezt aranyosnak véli, és megnyugszik. A jelenetre álomkori kisénem is elmosolyodik.
A kép elkezd halványodni, így közelebb szaladok. Nem félek a lebukás veszélyétől. Sokáig kell szaladnom, mire újból megpillantom magunkat. Egy havas úton lépkedek, hátamon mélyen lapulva pedig a könnyes szemű Yama utazik. Erősen markolja a vállam, mintha félne, hogy a hóvihar lefújja, én pedig biztonságosan, megnyugtatóan tartom a karjaimban. Ez az érzés elfeledteti velem azt is, hogy a felsőmet ráadtam, és bizony -20 fokban ez nem olyan kellemes.
Olyan megnyugtató jelenet, hogy egész nap elnézném ők.. vagyis magunkat. Ám öcsém alakja egyik pillanatról a másikra halványodni kezd fiatalkori énem hátáról. Kinyújtom felé a kezem.
- Várj!!
Yama..

 

Kipattannak a szemeim, ahogy egy esőcsepp a szemhéjamon koppan. Érzem, hogy a tüdőm megtelik oxigénnel, de minden lélegzetvétel erős szúrással és halk, sípoló hanggal jár. Érzem, hogy nagy a baj, bár a fagyos esővíz teljesen szétmosta végtagjaimon a vérem. Mindenem teljesen átfagyott és megmerevedett, bal ujjaimat néha meg-megmozdítom a fegyveremen, hogy ha lőni kell, legalább még azt tudjak. Vizes frufrum szemeimbe hajló tincseitől nem igazán látok sokat a sötét, derűtlen égboltból. Nem maradt semmi erőm sem felkelni. Sem testileg, sem lelkileg.
Yama..
Ha jobban megnézem, a felhőkből ki tudom rakni a haját. Sőt, mintha az a világosszürke pacsni olyan lenne, mint egy süti, tejszínhabbal telefújva. Érzem a számban az ízét, annyira élethű.
Yama..
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el a bomba felrobbanása óta. Néhány törmelék is maradt rajtam, de meg sem próbálom lesöpörni őket. Ekkor jut eszembe, hogy a mellényem zsebében még ott lapul Yama levele. Bár azon sem lepődnék meg, ha teljesen átázott volna. Nem tudtam feladni reggel, és most nagyon úgy néz ki, nem élem meg az estét, hogy ezt bepótolhassam.
Yama..
csak rá tudok gondolni. Amikor kijelentették az ellenséges terület fellázadását, a harci fegyverek ellopását és a terrorista merényletet, valamint hogy egy kisebbféle háborúba kell mennünk, rögtön tudtam, hogy nekem annyi. A szívem mélyén kívántam amikor felrobbant mellettem a kézigránát, hogy had ragadjon el magával a halál. De a sors keserű játékot űz velem. Próbára tesz. Próbára tesz, mikor tudja, hogy önként mennék a karjaiba.
Yama..

 

- Őrmester! Itt van valaki!
Teljesen magamon kívül voltam, mikor növények rezzenését és lépteket hallottam. Azt sem tudom, az eső mikor állt el, de az ég szakadozását sem tudtam követni. Bár szemeim az ég felé álltak, tekintetem teljesen üres, megüvegesedett volt. Azt hiszem, a próbát elvesztettem.
Mégsem haltam meg.
- Narumi! Térj már magadhoz! Narumi!!
Éreztem a nyakamon a rázást, de nem válaszoltam semmit. Női nyögést hallottam, s a deszkatörmelékek súlya a hasamról felszabadult. Ismét megéreztem két erős kéz markolását a mellényemen, de most nem rázott meg. Egy fekete lobonc dőlt a mellkasomra, s szívhangot keresett, közben egy másik, durvább kéz lefejtette ujjaimat a fegyveremről. Az idegek megrándultak, mintha ezzel is tiltakoztam volna, de az agyam nem tudta rávenni a kezemet a mozgásra.
- A francba, Narumi, mondj már valamit!! Nem fogsz itt meghalni, érted?! Ennyitől nem, te szemétláda!
Dobbant a szívem. Noha nem magától, hisz a hang tulajdonosa közel két perce megállás nélkül csinálta már a szívmasszást, de a tudatomig csak most jutott el. A következő pillanatban kezét a fejem mellé döntötte, néhány tincsemre rá is tenyerelt, de nem zavart. Két ujja elzárta az orromból a levegőt, közben ajkaival az enyémre tapadt. Éreztem, hogy oxigénnel tellik meg a tüdőm, s ettől meleg bizsergés futott végig a végtagjaimban. Behajlítottam az ujjaimat, próbálgatva nyújtogattam őket, s miközben nyelvem táncra kérte az őrmesternő nyelvét a számban, céltudatos tenyerem a fenekére nyomtam.
Nem kellett látnom semmit, hogy érezzem pimasz mozdulatomra a választ, ugyanis akkora indulat futott végig rajta, hogy majdhogynem felképelt. Amilyen gyorsan csak tudott, elszakadt tőlem, megmarkolta a mellényem, és annál fogva emelt fel a talajtól egy picit.
- Teeee...!
Nézett rám szikrázó szemekkel, amire a válasz egy gyenge mosoly volt.
- Ezért még megöllek egyszer!
A fenyegetést mosollyal tűrtem, visszaengedett a földre, és intett két alatta szolgáló tisztnek.
- Mao..
Dünnyögtem édesen, de őt mégsem tudtam meghatni. Azt gondoltam, hogy megkönnyebbült, de még nem volt elég tiszta a tudatom ahhoz, hogy ezt lássam is. Csak az a kép járt a fejemben, ahogy pityergő testvéremet a hátamon viszem hazafelé.
Miközben a két férfi a sebeimre ügyelve támogattak fel, tekintetem az ég felé fordítottam. Az eső már csak cseppekben üdvözölt minket.
Eső.. mint a hó..

 

- Barom
Csapta hozzá a fejemhez az újságot, mire felszisszentem. Ezt látva megismételte a mozdulatot.
- Oké, értem! Barom vagyok
Dörzsöltem meg a púpot a papír helyén, erre elégedett mosollyal a vállának döntötte titkos fegyverét. Mao roppant kedves és bájos hölgy volt, mint mindig. Most okoskodó vigyorral behunyta mély, sötét szemeit.
- Tökön lőhetnének, amiért így beszélsz egy feletteseddel
Megvontam a vállam, és körbenéztem az orvosi szóba hófehér tisztaságában.
- Azok után, hogy megmentettem az életed Svájcban, ki van zárva
Szusszant egyet, de nem kommentálta. Megpillantott valamit az asztalomon. A levetett mellényem zsebéből megázott, összegyűrt kis levél lógott ki. Mielőtt nyithattam volna a szám, már kapta is ki.
- Hát ez? Nem adtad fel?
Önhatalmúlag széthajtogatta a papírt, és az olvasásába fogott. Szájhúzva lejjebb csúsztam az ágyon, és élveztem, hogy fejem elsüllyed a puha párnában.
- Hülye, a postás egy órája ment el! Miért nem mondtad, hogy adjam oda neki?! Meg is címeztem volna!
Pillantott fel a sorokból, de már csukva voltak a szemeim. Először azt hitte, alszom, így készült újabb jelzővel illetni, de ajkaim széles mosolyra húzódtak.
- Dobd ki
- Tessék? - meglepődik
- Dobd ki. A leírtakat majd személyesen elmondom neki.. amikor.. esik a.. hó..
Összevonta a szemöldökét, majd fejcsóválva visszacsúsztatta a levelet a mellényzsebbe. Nem szólt semmit, én pedig mosollyal az ajkamon, békés arccal átadtam magam egy újabb téli emléknek, amiben Yama és én minden negatív tényező ellenére együtt vagyunk.
Fényesen.
Tisztán.
Eltörölhetetlenül.

 

..mint a hó.