- Sáláláááá
Néhány szempár rám szegeződött. Hogy a gyilkos pillantásokat elkerülhessem, behunytam a szemeimet, és úgy folytattam a dalt.
- Sáláláááá-lá-háááááÁÁÁÁÁ
A fejemen puffant egy azonosítatlan tárgy. Kitapogattam, első érzésre egy sapkának tűnt. Tartottam attól, hogy a következő kicsivel keményebb lesz, így suttogóra tekertem a hangerőt.
- Shá..lá..lá..
Mao a korlátba kapaszkodva állt meg az ülésem mellett.
- Elvagy?
Hangjából sütött a gúny. Mivel nem hallottam az mp3-on át, ezért tovább sálálá-ztam. Arcán végigfutott egy dühös fintor, elkapta a fülhallgató végét, és egy durva mozdulattal kirántotta azt a fülemből.
- Mondom, elvagy?!
- Miért kiabálsz? -körbenéztem a rám szegeződő, mérges arcokon, s mutatóujjam az ajkaimhoz szorítva néztem fel az őrmesterre- Tssss!
Azt hittem, ott helyben felrobban. Kérdés nélkül feldobta a csomagtartóra a cuccot, és abba kapaszkodva becsüccsent mellém. A busz csendesen robogott a kihalt főúton.
- Nem tudom elhinni, hogy ilyen idióta lett belőled.
Értetlenül megrántottam a vállam, mire egy mosollyal megcsípte az arcom, és maga felé húzta.
- Annyira dulifuli kölyök voltál, mikor bevonultunk, ki hitte volna, hogy ilyen bohóc lesz belőled?
- Ehe
Nyögtem válaszként, hisz többre nem futotta, a fél arcom a lány ujjai közt raboskodott.
Megpróbáltam felidézni azt a napot, amikoris még nem volt humorérzékem. Sajnos, ez túl régre tekinthető vissza, az emlékek pedig előbb vagy utóbb, de megfakulnak.

 

...

 

Na jó, igazából csak full ciki, amit akkoriban műveltem.

Történetünk pár hónappal az orvosi vizsgálatok után játszódik. Miután hivatalosan is a katonaság ölebe lettem, kaptam egy hetet összecsomagolni. Ezt igazságosan osztottam fel: három nap öcskösé, három nap Hercegnőé, egy nap pedig a sörömé. Felkészültem arra, hogy valószínűleg hosszú évekig nem fogok visszatérni, és arra is, hogy talán már csak koporsóban kerülhetek ismét Magyarországra. Ezt azonban ki akartam tuszkolni a fejemből, és a legkisebb mértékben sem akartam 17 évesen a halálra gondolni.

Ráadásul megígértem Carmennek, hogy nyár végén visszajövök hozzá a "nyaralásból". Öcskösnek is hasonlót mondtam, ha jól emlékszem.

 

- Narumi..

Mao hangját hallottam valahol a tudatom legmélyén. Csak akkor eszméltem fel teljesen, mikor ujjait végigfuttatta az arcomon. Megdöntöttem kicsit a fejem, hogy láthassam ragyogó, borongós íriszeit. Fölém hajolt egy csókra, hideg nyaklánca csiklandozta a nyakam, mellei a mellkasomnak nyomódtak, ami kellemes érzést keltett odalent. A szenvedélyes nyelvcsata közben egyik kezem bőrét alig érintve a hátára csúsztattam fel. Lejjebb is vittem volna, de addigra már elszakadt az ajkaimtól, és visszahúzódott a meleget adó takarókupacba.

- Min merengsz ennyire?

Teljes mértékben megbíztam benne, de valahogy nem voltam biztos abban, hogy megértené a terheimet. Ezek az én terheim, és ő az, aki a legkevésbé érdemli meg azt, hogy együtt hordozza őket velem.

- Nem fontos. Aludj tovább, Mao

Odahajoltam hozzá, és csókreményes illúzióját szétrombolván szelíd pusziban részesítettem még mindig izzadt homlokát. A következő pillanatban már az ágy mellett álltam, a hideg sürgető perzselése hátamon gyors felöltözésre ösztönzött. Meghúztam nadrágom övét a derekamon, belebújtattam karjaim a trikómba, majd áthúztam azt a fejemen, és már nyúltam is a terepmintás kabátért, mikor megéreztem, hogy két kéz hátulról kisimítja a fehér anyagból a gyűrődéseket.

- Egek, nemcsak béna, de még trehány is vagy

- Hé, mondja ezt missis homokbaköpő őrmester

A lehető legszemrehányóbb tekintettel viszonoztam dacos pillantását, de még közel sem voltam olyan határozott külsejű, mint ő. Én mosolyodtam el hamarabb.

- Vissza kell másznom a hálókörletembe, remélem nem csukták be az ablakot, mint a múltkor.

Egy nagy sóhaj kíséretében visszaballagott az ágyhoz, s amint eltűntek igazgató kezei, össze tudtam húzni dzsekimen a zipzárt. A rugók nyekergéséből arra következtettem, visszafeküdt a paplan közé.

- Legközelebb ne az ablakon mássz ki, ha szeretkezni akarsz

- Legközelebb óvatosabban csípj bele a fenekembe gyakorlat közben, ha szeretkezni akarsz

Vágtam vissza neki, s ahogy rám nézett, nyelvet öltöttem felé. E gyerekes gesztus mögött ott volt minden szeretetem - ő is tudta, hogy ennél jobb búcsúszöveget ki sem találhattam volna. Csendesen kiléptem hát az ajtón, behúztam magam után, és futólépésben megközelítettem a szemben magasló kunyhók egyikét.

 

Hajnalodott már, mire észrevétlenül vissza tudtam kapaszkodni az emeleteságyunk rám eső felére. Tudtam, hogy fél óra sincs már az ébresztőig, mégis teljesen kipihentnek éreztem magam. Megszokott tevékenység volt ez Mao és köztem, mely még a bevonulásom 2. havában kezdődött, akkor, amikor megismertem Svájcban. Bár ez egyikünk részéről sem nevezhető mély vagy komoly kapcsolatnak, hogy őszinte legyek, abszolút nem volt bűntudatom. A katonák 95%-a férfi, kijárásunk a közeli kocsmákba pedig alig-alig volt hetente néhány órácska. A fizikai megterhelésünk embertelen mértékű, természetes, hogy mindenkiben forrnak a vágyak. Nem tagadom le, én is számtalan egyéjszakás kalandon vagyok már túl.

Ismét elgondolkoztam, ám amikor feleszméltem, meglepetésemre a fényképeimet találtam a kezeimben. Mikor is vettem őket elő..? A párnám alá rejtettem Carmenről és Yamáról jónéhány képet, valamint otthonról is elcsórtam anyáról egy megsárgult, régi fotót. Ezt szoktam nézegetni akkor, amikor még a testi örömök sem segíthetnek. Nem ad túl nagy mértékű erőt, mert a szívem csak fájdalmasan összeszorul a hiányuktól - mégis mikor elalszom Hercegnő mosolyát figyelve, azt hiszem, a szívem legmélyén én is tiszta szívből mosolygok.

 

Beletúrtam a rövid, éjfekete tincsekbe, és folytattam nyakszirtjének csókokkal való, fokozott kényeztetését. Karjai körbezárultak hátamon, először csak keresgélte pólóm alját, majd amint megtalálta, elkezdte felfelé húzni. Egy pillanatra abbahagytam bőrének kényeztetését, és engedelmes kiskutyaként tűrtem a levetkőztetést. Csak hogy ne maradjak adósa, egyből letámadtam fekete trikóját. Csiki-csuki harc vette kezdetét: minél játékosabban és szenvedélyesebben izgattam, ő ezt annál nagyobb vággyal viszonozta.

Újonnan kiszabadított mellbimbójára akartam csókot nyomni, de a testem akaratomon kívül megmakacsolta magát. Csak egy pillanatnyi habozás volt, ő ezt mégis észrevette.

- Fáj valamid?

Lebuktam.. felegyenesedtem, ő pedig ellökte magát a faltól. Nem kellett sokáig kutakodnia, kilazította nadrágom övét, és szemügyre vette a zúzódásaimat. Lehunytam a szemeimet és szájhúzva vártam, mikor kezd el ordibálni. Meglepetésemre visszacsatolta a nadrágszíjam egy beletörődő sóhajjal.

- Már megint nem tudtál vigyázni magadra, igaz?

- Terepgyakorlaton történt némi incidens, és..

Dühös kiáltása beleszakított a mondatomba.

- Hányszor mondjam még el, hogy csak magaddal foglalkozz?! Ez itt a katonaság! Ha odafigyelsz másokra, nem éled túl! Ne ártsd bele magad mások dolgaiba!

Először csak lenéztem a földre. Tudtam jól, hogy nem a levegőbe beszél, hisz ez nem az első sérülésem, ami abból származik, hogy eltöröltem a táboron belüli igazságtalanságot.

- Akkor sem tudom tűrtőztetni magam, ha azt látom, hogy valakit az orrom előtt vernek laposra!

- Most jól figyelj rám! -lépett elém szikrázó szemekkel, mutatóujját a mellkasomnak nyomta- Az, akit laposra vernek, egy kis suhanc; az, aki laposra veri, egy védettséget élvező, sérthetetlen őrmester, aki rangban százszor felettetek áll! Ne érdekeljen, hogy amit csinál, emberileg helyes vagy sem, mert a felettesed, és akármit csinál, azt neked el kell fogadnod! Ha nem így teszel, könnyen elvesztheted az életed!

Furcsának éreztem, hogy egy lány oktat ki az élet dolgairól, ám mivel Mao rangban legalább három fokkal felettem állt, nem éreztem itt az idejét a visszaszólásra.

 

Megszakadt a szívem, mikor a másnapi gyakorlaton rádöbbentem, milyen szörnyű élet is zajlik a katonaságban. Talán eddig teljesen véletlenül volt csukva a szemem, de most, hogy olyat láttam, amit nem kellett volna, szándékosan is be kellett csuknom őket. Tudtam, hogy Mao nem a levegőbe beszél.
Szúrt a tüdőm és alig kaptam levegőt, miközben kimásztam a fegyveremmel együtt a mély sárgödörből, ki a szilárd talajra. Csak pár pillanatot akartam, hogy összeszedhessem magam, de nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, ezért már löktem is talpra magam, hogy tántorogva tovább induljak a mászófalhoz.
Kíváncsiságból hátranéztem, hogy haladnak a társaim az akadálypályával. Az egyik, körülbelül velem egykorú fiút két tizedes húzza ki a ruhájánál fogva. Az őrmester először csak ráordított, mintha egy kutyát szidna, de teljesen reménytelen helyzet volt, a tiszt ugyanis az ájulás szélére került a kimerültségtől. Remegő kezeiben ott markolta a fegyvert, ujjai begörcsöltek, olyan erősen fogta, az őrmester a parancsmegtagadást pedig egy erős gyomorrúgással díjazta.
Félrefordítottam a fejem, a vállamnak igazítottam a fegyvert, és mentem tovább.
Így ment ez napokig, s mintha az élet próbára akarna tenni, folyton igazságtalan és kegyetlen helyzetekbe botlottam. Éjszaka a klotyóra indulva kiszúrtam, ahogy négy hadnagy laposra ver egy egyszerű katonát. Talán a szeme nem állt jól. S mindig, mikor elmentem egy ilyen helyzet mellett, úgy éreztem, a szívem szakad meg a tehetetlenségtől.

 

- Vii-gyázz!
Mao hangja végigszelte a levegőt, mire mindannyian összezártuk a sarkainkat, és azonnal haptákba vágtuk magunkat. Az őrmesterből törzsőrmesterré kinevezett nő pedig elindult előttünk végigmérni a társaságot. Szokásos ruházata most sem változott, egy terepszínű nadrág a bakancs felett, és egy ujjatlan, fekete trikó a cédulájával.
- Mától én fogom tartani önöknek a terepgyakorlatokat. A dandártábornok kijelentette, hogy ettől a perctől hadikészültség van a táborban! Úgy aludjanak el ma este, hogy holnap reggel már lehet, hogy utazunk Svájcba - és az is lehet, hogy soha többé nem jönnek vissza onnan.
A sorban halk moraj támadt, s láttam az arcokon végigfutó idegességet. A magam sorsa miatt nem aggódtam, felkészültem a halálra akkor, amikor csókot nyomtam Carmen homlokára a taxiból. Ahogy Mao elém ért a sétájával, kezével az enyémet kereste, és egy rövid pillanatig összefontuk az ujjainkat. Tudtam, hogy bíztatni, nyugtatni akar, pedig meg mertem volna esküdni, hogy reszketett a keze.
Szerencsére a közjátékunk nem tűnt fel senkinek.
- Oszolj!
- Igenis!
Zendült fel a férfikórus, átfordultunk balra, és már indultunk is a terepgyakorlatra. Csak a szokásos.. vizesárkok, falramászás, sárban kúszás, célbalövés, függeszkedés, kötélmászás, és minden fizikailag megterhelő akadály, amivel csak találkozhatunk a valóságban is.
Ez volt délelőtt. A szerény ebédünk után Mao kivezetett minket lőgyakorlatra. Ez volt a kedvencem az összes többi gyakorlat közül.
Mivel riadókészültség volt, ezért csataszimuláció következett. Természetesen ez most festékpatronokkal zajlott, de az is tudott akkorát csípni.. főleg, ha véletlenül rossz helyen talál el. De az igazi töltényekkel való gyakorlatot az állam egyelőre tiltja.
Valahogy ezeken a gyakorlatokon mindig sikert arattam. Azt mondják, van bennem valami különös tűz, ami hatással van a csapatomra is. Bár nem neveztünk ki vezetőt, ők mégis engem követnek, mert bíznak bennem, és tudják, hogy ki tudok találni mindig valamit. Nem is figyeltem oda, de egyszercsak mégis én váltam a csapat vezetőjévé. És élveztem.
Ma a dandártábornok is kijött megnézni minket, Mao tisztelgett.
- Pihenj! -a lány laza terpeszt vett fel- egész tehetséges csapat, nem gondolod?
- De, uram
A tábornok végigmérte őt egy szelíd, kedves mosollyal.
- Magunk között vagyunk, nyugodtan hívj apának
- Nem tehetem, uram, maga mégiscsak dandártábornok
Mao mereven figyelt, még a szeme sarkából sem pillantott apjára. A férfi pedig követte tekintete útját. Épp kifordultam egy piros patron elől, és mellkasonlőttem egy homokzsák mögött álló ellenfelet.
- Igen tehetséges az a fiatalember. Hogy hívják?
- Narumi.. Narumi Speak
- Egyszer talán még lesz esélye előrébb jutni a rangsorban
A dandártábornok sarkon fordult, és amíg Mao sietve tisztelgett, visszalépkedett az autójához.
Két ujjal intettem az embereimnek a homokzsákok mögött megbújva, s jelt adtam a becserkészésre.
Egyszerre indultunk meg, osontunk a támaszpontnak felállított homokzsákok és lövőárkok között, de az ellenfélnek kiállított csapat sem volt hülyék társasága. Készültem átszaladni egyik zsák mögül a másik zsák mögé, de egy piros patron az orrom előtt süvített el, kénytelen voltam visszatántorodni.
A tervet azért folytattuk, ám az egyik társam bakizott. Fogalmam sincs, hogy miben eshetett el a sima homokon, de nem is érdekelt, nagyot taknyolt, és így teljesen nyílt célpontot nyújtott az ellenfélnek. Ketten is felugrottak rejtekükből, hogy lelőjék. Teljesen elfelejtettem az "aki lemarad, ott marad"
Talán egy képzavar is lehetett nálam, mert a következő, amire emlékszem, az egy éles csípés a vállamban. Jobb ötlet híján egyszerűen a testemmel fogtam fel a társamnak küldött lövéseket, s ő fegyverével a két lábam között sietve letüzelte az ellenfelet. Éreztem, hogy tintapatronok sokasága mar bele a testem különböző pontjaiba, és az erős, égető érzéstől féltérdre ereszkedtem. Mao azonnal leintette a gyakorlatot.
- Vége, fegyvereket letenni!
Mao és néhány segítő tiszt azonnal sietett az emberekhez levenni a védőmellényeket, és elszállítani a fegyvereket. Megéreztem Mao kezét a vállamon.
- Mi a fenét művelsz?!
Tekintete egyszerre sugárzott dühöt és aggódást, nem tudtam eldönteni, melyiknek higyjek. Hátranéztem a vállam felett arra a katonára, akit "megmentettem", őt az egyik társa segítette fel épp. A lelkem egy könnyed sóhajjal felszabadult.
- Hála az égnek..
Erős húzást éreztem a fülemen.
- Hála az égnek?! Akkor is ezt fogod csinálni, amikor már élesbe megy?!
Nem mertem válaszolni, mert ha őszintén rávágom, hogy persze, akkor kapni fogok még néhány zöld foltot általa, ehhez pedig nem igazán volt hangulatom. Egy lemondó sóhajjal felállt, és a karját adta. Én megmarkolta az alkarját, és hagytam, hogy felhúzzon.